Ezúttal egy kicsit dumálósabb, technikai poszttal jelentkezek, ahogy korábban is tettem már: a felszerelés új tagjainak köszöntése végett. Ettől a bejegyzéstől kezdve ugyanis már az új eszközökkel készült képek kerülnek terítékre, így nem várathatott tovább magára a bemutatás.
Első ízben egy új, erősebb, jobb, több irányba állítható, több funkcióval bíró vakura tettem szert egy Yongnuo YN-568 EX formájában. Régi vágy vált valóra ezzel az új vakuval, ugyanis régóta küzdöttem az eddigi Nissin Di466 adta lehetőségek szűkösségével …. vagyis pontosabban: már rég kinőttem szegény kis korábbi kedvencet.
Már pusztán az, hogy a vakut nem csak fel-le, hanem körbe, 270°-ban is lehet állítani, már megérte; az 58-as kulcsszámról (atomvillanás!), a lézeres fókuszsegédfényről, a gyors vakuszinkronról (1/4000 másodperces záridővel is elmuzsikál), a stroboszkóp funkcióról, a manuális zoomról, és a még milliónyi funkcióról nem is beszélve… Egyszerűen kellett már; és rögtön a próba idején is megdöbbentett, hogy mi mindent is tud. Hiába… ez mégiscsak FÉNYképezés, ahol egy ütős, fényt kibocsátó eszköz (meg esetleg ahhoz mindenféle formáló) többet ér, mint ahogy azt egyesek gondolnák! Ettől szép ez! 🙂
Na, de ha már az értékekről beszélek, akkor akárhogy is nézzük, csak van olyan, amikor nincs lehetőség tökéletesen bevilágítani a témát, vagy épp nem is akarjuk a sejtelmes, rendelkezésre álló fények miatt. Ilyenkor jól jön egy nagy fényerejű, esetleg kézremegés stabilizátoros optika, ami nem baj, ha jó fényviszonyok között gyönyörű rajzolattal is rendelkezik. Ha pedig mindez nagylátószög tartományban egy zoom objektívban egyesül, akkor már sejthető, hogy lecserélésre került a régi, sokat szolgált Sigma 17-70 F2.8-4-es objektívem.
Ezen bevezető után, a felszerelés legújabb tagja: Tamron 17-50 f2.8 (végig), kézremegés-stabilizátorral. Na, kérem ez is meghozta a hozzá fűzött kánaánt, mivel meglehetősen régóta elégedetlen voltam az én öreg sigmámmal, ami a kor előrehaladtával veszített rajzolatának tökéletességéből.. Vagy csak az én szemem vált kritikusabbá?! Ez is lehet; mindenesetre egyre elégedetlenebbül lapoztam a vele készített fotókat. Így már csak az volt a kérdéses, hogy mire is kellene lecserélni.
Hosszas keresgélés után botlottam bele ebbe a Tamron obiba, amikor már közel kétségbeesve keresgéltem a méregdrága professzionális, nagylátó obik között, megfelelőt nem találva. A canon 17-40 f4L engem egy kölcsön használat során nem nyűgözött le, sem átfogásra, sem fényerőre, árát tekintve pedig mégannyira sem (nyilván nem az én APS-C szenzorú, Canon EOS 40D-m volt a célcsoport), így próbáltam tovább keresgélni a kicsit olcsóbb lehetőségek között. Így került szóba a Canon 17-50 f2.8 objektíve is, aminek még használtan is (szerintem) indokolatlanul magas az ára. Legalábbis a teszteredményeket összevetve a végül rálelt Tamronnal, a jelentős árkülönbség nem hozott volna annyi plusz rajzolatot…
Így egy hirtelen ötlettől vezérelve utánanéztem ennek az objektívnek (becses nevén: Tamron SP AF 17-50mm, F/2.8 XR DiII VC), és kiderült, hogy új árában sem megfizethetetlen, ráadásul ott a kézremegés-stabilizátor is, és még 5 év garanciát is adnak rá, így hát naná, hogy ez lett a felszerelés legújabb tagja! 🙂 Immáron már több, mint egy hónapja, így a kis bemutatkozás után jöjjenek a vele/velük (is) készült, legújabb fotók!
//Már csak bírni kell a fenti képeken látható összeállítás kb 2,5 kilós súlyát egy egészestés lagzin keresztül – és még nincs rajta portrémarkolat!//
