Ma már nem sok előnyét lehet felsorolni egy hagyományos, analóg gépnek, sőt, képalkotás terén mára mondhatni mindent elbuktak. A digitális szebb, jobb, egyszerűbb, tartósabb, és képenként nézve olcsóbb. Nevelés és fejlődés terén viszont annál több szól a szalagos mellett:
Míg a digitális világban észveszejtően nyomkodjuk az expo gombot (bár aki kiszámolta már, hogy valójában mennyibe kerül 1-1 olyan gombnyomás, az lehet kicsit óvatosabb ezzel… 🙂 ), addig egy szalagos gépnél van 36 kockánk arra, hogy megörökítsük, amit szeretnénk. Mitöbb: nem tudjuk 2-3 gombnyomással az ISO értékét állítani, nincs B+W effekt kikapcsolás, ugyanis az összes kép fekete-fehér, és nincs több száz választási lehetőség a záridőre, csak csupán 5, ami kiválasztásához egyedül a szemünkben lévő fénymérőre támaszkodhatunk. Semmiféle automatika nem erősít meg minket abban, hogy nem rontjuk el a képet, és az exponálás után jódarabig nem derül ki, hogy mi lett belőle…
Ezek a határok ésszerű és jó döntésekre nevelik az embert a fényképezés területén, így fejlődésem zálogaként örököltem meg apumtól egy újabb társat, egy Zenit fényképezőgép személyében. Igaz, kicsit karcos az optikája, és ez még az egyszerű fénymérő nélküli verzió, de így még nagyobb a kihívás. A fotókat terveim szerint majd a konyhaasztalon laborálom, így próbálva spórolni a felmerülő költségeken, addig is viszont kezdésnek magát a technikát sztároltam (3 vakuval, a csillagásokért 🙂 ):
(A fotó elkészülte után egyébként hosszasan suvickoltam, tisztább mégse nagyon lett…)
